Mi jut eszedbe a szenvedély szóról, mi a Te szenvedélyed?

Szenvedélyem igazából nincsen, maga az élet az. Szeretek élni, és nem a hedonista értelemben, hanem megpróbálom az életnek minden percét élvezni. Ami azt jelenti, hogy akár rossz, akár jó élmény jön, vagy vagyok éppen egy helyzetben, a tapasztalatot magát élvezem, nem a folyamatot, az aktuális eseményt.

Öt évig lebegett például a fejem felett az, hogy vagy börtönbe megyek-e vagy sem, hogy lesz-e egy teljes szakadék egy ilyen büntetőeljárás kapcsán az életemben, vagy sem, de nem bántam ezt a kettősséget igazán. Lelkileg – azt gondoltam akkor, bár biztos nem lehet teljesen, hogy – felkészültem akár a börtönéletre is, és nem úgy éltem meg, hogy az valami borzasztó dolog, hanem úgy, hogy jönni fog egy kőkemény tapasztalat, amiből biztos, hogy nagyon sokat fogok profitálni, utána, a későbbiekben.

A büntetőügyem hét évig tartott. A legelején azt mondtam a barátaimnak: én azt az egyet tudom, hogy amikor vége lesz, amikor lezárult, bármilyen eredménnyel is, akkor nagyon hálás leszek annak, hogy mindez megtörtént velem. De addig nyilván szenvedés lesz, és ezért kemény helytállást igényel, ráadásul akkor egy nagyon konszolidáltan élő ember voltam. Úgy is gondolkoztam, igaz, most is; bár a mai társadalmi megítélésem más, akkor még nem voltam egy provokatív egyesület tagja.

Akkor eszünkbe sem jutott, hogy ez eddig el fog húzódni – én azt hittem, hogy egy büntetőeljárás egy év alatt lezajlik. Amikor a második, harmadik évben jártunk, már láttam, hogy még mindig sehol nem tart az ügy igazából; ugyanúgy állt, mint amikor elkezdődött.

Anyám nem tudhatta meg ezt, de félreértés ne legyen, semmi olyan nem volt, hogy nem vállaltam volna, mindig is tudott anyám mindent rólam, akár azt is, hogy milyen kábítószert próbáltam ki az előző nap; sőt, arról is beszámoltam, hogy konkrétan milyen érzés volt. Tudott rólam mindent, de akkor súlyos beteg volt, a tüdejének mindössze nyolc százaléka működött, oxigénpalack mellett élte az életét, ami azt jelentette, hogy amikor ideges lett, elkezdett levegőt kapkodni, és félő volt, hogy megfullad. Tudtam, hogy ha ezt az ügyet ő megtudja, akkor én azzal őt megölöm.

Mellesleg a diploma éve volt, nem tudtam, lediplomázzak-e, mit, hogyan befolyásol az ügyem, és zavart, hogy mivel magyarázom meg anyámnak, hogy a harmadik éve tolom az utolsó évet a főiskolán, ami előtte egyébként viszonylag lazán ment.

Emellett bankban dolgoztam, főállásban, osztályvezetői pozícióban éppen, de ajánlottak egy igazgatói állást, és akkor szintén el kellett gondolkoznom, hogy elfogadjam-e vagy sem. Mert hallottam olyat, hogy az elsőfokú ítélet 4 év után 4 év és 4 hónap letöltendő szabadságvesztés volt; úgyhogy én sem tudhattam, mi lesz velem.

Annyi történt egyébként, hogy egy munkahelyváltás kapcsán félmillió forintot kaptam végkielégítésként. Tudtam, hogy szívok, és azt gondoltam, miért vegyem meg itthon kétezer forintért grammját, amikor meg tudom kint venni nyolcszázért. Hoztam be rendesen, nem mondom, de tényleg magamnak. Fél évig fogyasztottam, és nyilván a barátaim is, jó bulik voltak nálam, erről szólt egyébként az egész történet. A dílernek csak a kocsijába ültem, külön vásároltunk, külön volt minden, csak én nem tudtam, hogy kihez kell menni, mert persze Hollandiában sem adnak a coffe shopok-ban ötszázezerért füvet, hanem, mondjuk, vehetsz öt grammot.

Fél év múlva – mire el is szívtunk mindent – felgöngyölítették a díler ügyét, aki mellesleg az osztálytársam volt, és eljutottak hozzám, bevittek; én pedig be is vallottam mindent, ami rám tartozott: füvet hoztam az országba saját használatra. Lebuktam, de nem éreztem azt, hogy hű de nagy dolgot tettem volna. Amikor elkaptak, azt mondtam, hogy bassza meg, azért én bevállalós fiú voltam egész életemben, hogy úgy mondjam, soha nem voltam jó gyerek, de azt tudtam, hogy mindig vállalom azt, amit tettem. Vállalom a büntetést, ami ezért várható, de azt gondoltam, hogy a legdurvább eset, ami történhet, hogy kapok egy felfüggesztett börtönbüntetést. Ehhez képest, amikor már négy éve ment ez a tárgyalásfolyam, vagy nem tudom, mi, és kiderült számomra, hogy nem azzal vádolnak, amit elkövettem, az gáz volt. A gyakorlatban én ugyanannyit tettem – és ezért is ítéltek el a végén – mintha egy jointtal jöttem volna be, mert csekélynek számító mennyiség volt. Viszont a dílerrel egy kalap alá vettek, pusztán azért, és ezért belesodródtam egy jelentős mennyiségű kábítószerrel való visszaélés-, bűnszövetkezetben elkövetett kereskedés-, vagy nem tudom, milyen ügybe, ami viszont már 5 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztést jelenthetett, és az úgy már nem volt tisztes.

Egyetértesz-e azzal, hogy van kereslet, ami kitermeli a kínálatot, és nem megoldás egyszerűen lelőni (lecsukni) a dílereket, mert úgyis jönnek újabbak?

Nem csak azt gondolom, hogy létezik a piac, és az termeli ki őket, hanem ez alapvető tény. Ráadásul gondoljuk azt végig, hogy ki az, akit még lelövetnénk, és ki az, akit már nem.

Én elhatárolom magam a dílertől olyan értelemben, hogy én nem kereskedem kábítószerrel. De semmi bajom velük, hiszen én is tőlük vásárolok. Én a dílert ma, Magyarországon, abba a kategóriába sorolom, mint régen, a rendszerváltás előtt a valutázó volt.

Az a probléma, hogy van rá kereslet…

Én nem gondolom, hogy van probléma.

De abban ugye egyetértünk, hogy nem jó az, ha egy fiatal drogozik?

Egyértelműen. Nekem az a nagyon nagy szerencsém, hogy én a droggal csak felnőtt fejjel kerültem először kapcsolatba.

Azt nem gondolom, hogy egy fiatalnak drogoznia kéne. Sőt, azt sem gondolom, hogy egy idősebbnek akár. Más kérdés, hogy ha már saját maga, a saját felelősségére eldönti, hogy na, már pedig ő ezt teszi, akkor abba nem kellene beleszólni.

Tizennyolc éves kor alatt nem engedném meg. Én, szülőként, nem engedném meg a gyerekemnek, és nem tiltva nem engedném meg, hanem magyarázva.

Csak próbáltál vagy szoktál is rá keményebb drogokra?

Nem, próbáltam, sok mindent kipróbáltam, de nem szoktam rá semmire.

Kiállsz a céljaidért. Ennyire bátran kiállsz.

Ez a vicces, hogy amikor én még négy éve, öt éve, hat éve akár konszolidált életet életem, átlagosat, most is azt mondom, átlagos életet élek, csak sokat mást gondolnak rólam, mert nem fogadják el magukat. Mert azt gondolják, hogy olyan akarok lenni, amilyen, és nem ilyen, amilyen vagyok. Miért? Akit tévében látunk az ettől nagyobb ember? Jobban érzi magát a bőrében, vagy jobban él, többen szeretik?

És én nem vagyok bátor, könyörgöm, ezt értse meg már valaki egyszer. Sőt, ilyenkor kicsit ideges leszek, és azt mondom, nem én vagyok bátor, hanem te vagy gyáva. Mert bátorság az, hogy kimondom, ami van? Én nem többet mondok, és nem szembe megyek valamivel, ők jönnek szembe velem, már bocsánat.

Az, hogy lobbizom érte, annak van egy spirituális szintje, meg egy szellemi szintje, és van ennek egy fizikai megvalósítása, és ilyen értelemben én tényleg, a többiekhez képest szembe megyek, és bátornak tűnő dolog, hogy bemegyek a rendőrségre följelenteni magam.

De nem a paradigmaváltásért teszek valamit, hanem magamért. Mert azt gondolom, hogy meg tudom csinálni, és azt gondolom, hogy én ettől vagyok én. Ki kell mondanom, mert így érzem magam jól, hogy kimondom, hogy szívok, és ha anyám előtt nem szégyelltem magam, akkor mások előtt miért szégyenkeznék?

És ennek volt ugye az előzménye, a büntetőeljárásom, amiről tudom, hogy kikerülhető lenne, hogy másik emberekkel megtörténjen.

Tudom, hogy képes vagyok elmagyarázni ezt embereknek, hogy miért hülyeség az egész, mert olyan igazságtalanságtalanság történt velem. Ezt mondom el mindenkinek, és szeretek érthetően magyarázni, ezért, az érthető magyarázat kedvéért, van, hogy be kell mennem a rendőrségre, feljelenteni magam, hogy értsék meg, hogy attól még, hogy engem most elkap a rendőr, ugyanaz az ember vagyok, aki tegnap, amikor még nem kapott el. Nem szembe megyek, hanem használok segédeszközöket, hogy elmagyarázzam az embereknek, és ezáltal magamat kielégítsem abban az értelemben, hogy köszönöm szépen, megértették, átadtam azt az információt, amivel rendelkezem.

Nem gondolom, hogy az emberek rosszindulatúak lennének, vagy rosszat akarnának, és azért tiltja a törvény a fogyasztást. Amikor az egyesületet megalapítottuk, konkrét kutatásból tudom, hogy az emberek 86%-a (ma kb. 60%) ellenünk volt olyan értelemben, hogy nem értett egyet azzal, hogy változtatni kell a drogtörvényen, vagyis azzal értett egyet, hogy börtönbe való a drogfogyasztó. És nem azt gondolom, hogy a nagy többség hülye, csak azt gondolom, hogy nem megfelelő információk alapján döntenek. A fiamat is úgy óvnám meg, hogy megfelelő információkkal rendelkezzen, hogy megalapozottan dönthessen.

Én, akkor a Kendermag Egyesülettel azt gondoltam, hogy eljuttatom ezeket az információkat, és innentől minden más csak a magyarázkodás rész, hogy például Kendermag Bál van, és akkor joint-sodró verseny, vagy nem tudom, mi, mert beszéljünk már róla. Ráadásul nem is én akarom elmagyarázni nekik, mi csak egy PR egyesület vagyunk, földobjuk a témát, és majd te beszélgetsz otthon anyukáddal, ennek kapcsán.

A szemléletváltás egyébként be fog következni, ezért is röhögök, amikor valaki azt mondja, bátor vagyok; én egy számító kis köcsög vagyok, aki tudja azt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, és én kapok majd visszaigazolást.

Az az igazság, hogy bárki, akivel eddig engem szemben láttál a tévében, nem volt olyan, szó szerint, és esküszöm neked, a legfőbb ellenzők közül is, hogy ne jött volna oda utána, hogy mindenben egyetértünk.

A múltkor konkrétan, vége volt a műsornak, lement a cucc, majd odajött hozzám az egyik, aki nyilvánosan „van ennél fontosabb kérdés, és én soha a gyerekemmel stb., hogy „jaj, Juhász Úr, elnézést, hogyha bármivel megbántottam, de csak a vita kedvéért, egyébként mindenben egyetértek magával”. És én csak álltam, hogy azért, hogy a vita kedvéért, azt külön köszönöm, de az, amit most mondott… És hátat fordítottam, otthagytam a picsába.

Konfliktusba került önmagával. Egyetértek azzal, amit nem mondok. De amit mondok, azt viszont nem fogadom el – mondja ő magáról. Ezért hagytam ott. Az, hogy velem vitatkozik, egészségére, és bármilyen vitában benne vagyunk, és üvölthetünk, de ez…

Valamelyik azt mondta, 80%-ban ért egyet velem. Én megkérdeztem, ne haragudjon, 1. miért most, a mikor már nincsenek itt a kamerák, 2. mi a 20%?

Nehogy rosszindulatot sejts mögöttük: egyszerűen érdekemberek. Csak arról szól ma a drog-, a gazdaság-, az egészségpolitika, hogy egy-egy pártot azt érdekli, lesz-e belőle pénze, nyer-e több szavazatot, és ez éppen egy olyan téma, amivel jól lehet az embereket egymásra ugrasztani. Készítenek egy közvéleménykutatást, mit mondana az ő szavazója, puff, utána azt mondja, amit a szavazója mondana. Ha a közvélemény azt mondja, Juhász Péter az egy köcsög, akkor az említett politikus a tévében ugyanezt fogja mondani, majd utána azt mondja nekem, én egyébként nem gondolom így, csak a szavazóink így gondolják. De ezt a legelején tudtam, és ezért nem tudok haragudni rájuk, bár lenézem őket érte.

És ezért van az, hogy mi nem politizálunk, hanem a közvéleményt próbáljuk megváltoztatni. Ráadásul, ezek szerint a politikusok egyetértenek, hát mit győzködjem őket. Az embereket kell meggyőzni, mert abban a pillanatban, hogy az arányok átfordulnak, amint elérjük, hogy 50% már azt mondja, hogy dekriminalizálni kellene, figyeld meg, hogy ezek egymás között fognak versengeni, hogy én mondtam előbb, nem, én mondtam előbb.

De aki egyet is ért velem a politikusok közül, hidd el, hogy nem tudna meggyőzni engem, hogy miért legalizáljunk, úgy értem, nem tudna érveket mondani. Nincs olyan, aki mélyére ásna, a mélyére menne, hanem zsigerből reagál, esetleg.

Magát a legalizáció szót sem értik, hiszen mi Magyarországon drogkérdésben a legkonzervatívabb álláspontot képviseljük. A legalizáció szó csupán annyit jelent, hogy állami kontroll alá vonni, állami kontrollt gyakorolni a folyamatok felett. Az állam vonuljon be egy olyan területre, ahol most szabadon megy minden. 

Olyan gyomorforgató, hogy nem úgy állnak hozzá, hogy van egy ország, amit kormányozni kell, és van egy jelenség, amit viszont kezelni kellene…

A logikus ez lenne, csak olyan naiv ez a hozzáállás, hogy az hihetetlen. Hol a pénztárca mellette? Nagyon ritka az a politikus, akinél azt érezném, hogy tényleg az elvek mentén halad. És hozzáteszem, ezt politikusok is mondták, hogy ők maguk sem tudnak olyan politikust mondani, aki nem megvehető.

Oké, akkor rólad megint. Mióta szívsz?

Hát, most tizenkét éve, mondjuk, viszonylag későn, huszonhárom- huszonnégy évesen kezdtem.

Amikor szívsz vagy bármit ismételsz, jobban biztonságban érzed-e magad?

Nem tudom, nem vizsgálom így magam. 



Ha nem szívhatnál, mit éreznél?

Ha túl lennék azon, hogy az anyag tünetein, valószínűleg semmit. Elmennék nyaralni mondjuk, mert például most tavasszal is voltam vitorlázni és eszembe sem jutott, hogy szívjak.

Ilyen értelemben nem függök tőle.

Én egy pörgős személyiség vagyok eleve, iszom egy nap hat-nyolc kávét, és a fű meg jót tesz, helyrerak. Így megvan a kis egyensúlyom. Nyilván ez hülyeség, mert lehetne mind a kettő nélkül, és tök jó lenne, és valószínűleg igen, de nem vágyok rá, és miért vágynék arra, hogy tök más legyek?

Ezt mondom, hogy ha a döntéseket megpróbálod jó irányba vinni, akkor jó, de nyilván én is nagyon-nagyon sokszor hibázom, akár minden alkalommal, amikor rágyújtok, akkor az egy hiba a döntéseim között.

Menekülő-típus nem vagyok, bár vannak olyan helyzetek, hogy kiszállok, kikapcsolom a telefont és berúgok, mint egy állat.

És nem is feltétlenül közösségi tevékenység miatt, én egyedül is szívok, és másokkal is nagyon szívesen, és nyilván a szociális hatásokat is érzem.

Magadban miért szívsz?

Megszokás. Nincs válasz azon kívül, hogy miért ne szívjak? De fizikai függés az nincs, ami alatt én azt értem, hogy késztetést érezzek az anyag bevitelére azért, hogy bizonyos fizikai tünetem elmúljon. Van ugyan elvonás, hogy remeg a kéz, nem jól alszom két napig, de én ezért nem érzek késztetést, hogy újra szívjak. Erre mondtad, hogy a nikotinnál kőkeményen érzed az elvonást.

A lelki függőség?

Azzal egyetértek, hogy a lelki függés sokkal durvább, mint a fizikai, mert a fizikait kibírod heroinnál mondjuk két hétig, de ha túl vagy rajta? Lehet, hogy én is űrt töltök be, nyilván űrt töltök be, egy pótcselekvés, de ha elkezdem keresni, hogy ezt az űrt mi mással tudnám betölteni, lehet, hogy többet buknék, és egyre mélyebb lenne ez az űr. Ez az, amire én nem vállalkozom, hogy na, akkor elkezdek jógázni, amivel valószínűleg ezt az űrt be tudnám tölteni – de nem tudom magam rávenni. Nem tudom magam ráerőszakolni, és innentől azt mondom, hogy az űrt én fűvel töltöm be.



Anyukáddal mindig ilyen nyitott volt a kapcsolatod?

Azért nem baráti viszonyban voltam anyámmal, én egy fiúgyerek voltam, és nem is otthonülős típus, bár speciel inni is huszonegy évesen ittam először, tehát nekem ezek így kitolódtak, és nem pont ebben testesültek meg a problémák.

Nekem apám, anyám, nevelőapám, mindenki közgazdász volt, a család másik fele pedig jogász, és innentől az, hogy én hét évig járom a gimnáziumot mondjuk, az nem klappol. Igazából fekete bárány voltam a családban.

Szerinted mégis mi alapozta meg, hogy te huszonhárom évesen gond nélkül bármivel hozzájuk tudtál fordulni?

Őszinte, nyitott kapcsolatban éltünk.

Hét évesen egyszer a szemben lévő ház egyik kutyáját idegesítettük gyerekként. Kirohant valaki a házból, a többiek szétspricceltek, úgyhogy engem csípett fülön ez a fickó, és felvitt szembe az iskolába az igazgatóhoz. Ő leültett, hogy márpedig te most itt maradsz és lediktálod, hogy kik voltak még ott, és én sírva ugye, hétéves gyerekként leírtam a kis rossz helyesírásommal, hogy kik voltak még mellettem. Aztán hazamentem elmondani anyámnak, hogy mi történt velem. Ő adott két hatalmas taslit, majd visszacipelt-rángatott az iskolába, és az orrom előtt úgy baszta le az igazgatót, hogy az ő gyerekét ne spiclinek nevelje… Valószínűleg ettől kaptam az érzést, hogy van egy betyárbecsület, vállaljuk saját magunkért a felelősséget, de nem mások hátán vigyük el, és aki meg ilyet csinál, annak anyámmal gyűlik meg a baja. Ezt most persze csak mondom, de ki lehet állni a dolgokért rendesen, és lehet nyíltan, őszintén csinálni valamit.

Van gyereked?

Nincs.

Ha lenne, hogy érnéd el, hogy mindent elmondjon neked?

Nem az lenne a cél, hogy mindent elmondjon, azt mondjon el, amit ő szeretne elmondani. Az lenne a célom, hogy egy nyitott kapcsolatban éljek vele. Nekem egyébként ez a célom a  világgal, tehát nem csak a gyerekemmel, és hát nyilván nem egyetlen mondat kérdése ez, hogy ezt úgy érném el, hogy… hanem egy életvitel vagy egy életfilozófiai szemlélet kérdése. Abban a percben, ahogy felnő, nem akarnám megjátszani előtte magam, hogy én vagyok a tekintélyes apuka, én vagyok, akitől félni kell, hanem egy ember vagyok, akinek ő leszármazottja, ezért érdemes rám hallgatnia adott estben, nem muszáj, de azt gondolom, érdemes, mert rosszat biztosan nem akarok neki, sőt, inkább jót… aztán fogja fel, és értelemmel ő döntsön, ő hozza meg azokat a döntéseket, amiket meg kell. Ezekhez a döntésekhez én csak az alapokat szeretném szolgáltatni.

Ne beszéljünk drogprevencióról, én életprevencióról beszélnék helyette inkább. A drog az része az életnek, és a gyereket fel kell készíteni az életre: a választás lehetőségét kell biztosítani neki. Alapot adni, hogy jól dönthessen. És ha az én gyerekem úgy fog dönteni, hogy márpedig ő heroinozni szeretne, akar, és ezt választja, akkor nem azt mondom, hogy ezt el kell fogadni, hanem valószínűleg megtennék sok mindent, hogy megpróbáljam befolyásolni, mert én nem gondolom úgy, hogy ez az út.

De magaddal nem akarsz beszélgetni erről…

Nem az, hogy nem akarok, hanem én, belülről nem tudok. Őt azért én kívülről látnám… de én abban gondolkozom, hogy nem lesz az.

Na most anyu is abban gondolkodott, és nem is predesztinált erre semmi.

Nem jó családi háttérről beszélünk, és nem nem tudom, miről, mert amit én jónak gondolok, lehet, hogy aki benne él, az nagyon rossznak gondolja. Más a látszat, hogy mi mit gondolunk kívülről, és mi történik valójában.

Nem tudok általánosat mondani, nem véletlenül nem foglalkozom drogprevencióval.

Ha ide leülne szembe velem egy fiatal, és azt kérdezné, hogy én miért ne heroinozzak, nem tudnék rá válaszolni neki. Azt mondom – és félreértettél, azt hiszem ott, hogy én nem gondolom, hogy a gyerekem heroinozni fog, kurvára nem gondolom, hogy ne. Tehát az ellentettjét sem gondolom, csak azt gondolom, hogy egy olyan szemléletet fog kapni, hogy ő el tudja majd dönteni, hogy neki ez jó vagy nem jó. A heroinról én úgy tudom, hogy az annyira nem jó cucc, olyan értelemben, hogy több a negatívuma, mint a pozitívuma abban, amit az egyénnek ad, és ezért nem gondolom, hogy ő ezt fogja választani.

És a törődés. Egyáltalán, a foglalkozás, egyesével a gyerekkel.

Biztos vagyok benne, hogy lehet segíteni, de hogy nem erőszakkal, abban is biztos vagyok. Szeretettel, beszélgetéssel, és persze elsősorban ő önmagán tud segíteni, én maximum támpontokat tudok adni, akár a gyerekem, akár másé, ilyen szempontból nem látok különbséget. Nyilván a saját gyerekemmel azért vagyok jobb helyzetben, mert szorosabb a kapcsolat, több helyzet van, amikor tudok neki támaszt adni, vagy egy pontot, hogy ahhoz is viszonyítson, mielőtt dönt.

Valószínűleg, ha a gyerekem heroinista lenne, megkérdeznék sok addiktológust, és sok pszichiátert, hogy ők mit szólnak, mert mégiscsak ezzel foglalkoznak, de nem tőlük várnám a megoldást, nem szednék le a cuccról, mert nem adnám oda nekik. Tapasztalatot próbálnék gyűjteni és úgy segíteni.

Nem tudok konkrét dolgot mondani, sokat kell beszélgetni, vele, azzal a gyerekkel, nem általában. Azt a problémát vagy azt az okot kellene feltárni nyilván, hogy ő miért erre gondol, mint ami jó, vagy mint, ami számára kielégítő.

Hogyan kerülhető el az, hogy önpusztító fiatallá váljon, amikor én magam is nagyon értem, de kurvára azt érzem, hogy nem tudsz hogyan segíteni? Hogyan ne neveljünk ki több ilyen gyereket?

De, neveljünk ki minél több olyan gyereket, aki talpra áll. Aki felfogja azt, hogy mi a helye a világban, mindenki fog hibázni, arra ne számítsunk, hogy nem…

Ezek nem hibák…

Ezért kérdezem, te most itt elégedett vagy magaddal?

Nem.

De miért nem? Miért nem azon próbálsz meg változtatni, amivel nem, miért azt keresed, hogy mit hibáztál akkor?



Ja, én nem gondolom hibának semmilyen cselekedetem. Viszont vannak olyan személyiségek, akik szenvedést okoznak saját maguknak. Érted?

Nem. 

Mindig visszafelé keresed. Úgy tűnik, mintha mindig azt próbálnád megfejteni, hogy mi volt rossz.



Nem, és nem a saját példámról szeretnék beszélni, de szerintem az kurva szar, hogy akik írnak nekem, például tizenhét évesen, össze-vissza vagdossák magukat…

Az erdőtűz az jó vagy rossz? Brutális, leég a fél erdő, az jó a természetnek vagy rossz? Borzasztó pusztulással jár.



Van jó oldala…

Igen, mert megtisztul, és új élet jön, és szükség van rá egyszerűen. Az élet az nem jó, vagy rossz, hanem tapasztalás, tehát én ezt állítom továbbra is. Nekem szerencsém volt, én nem ezeket tapasztaltam…



Én is azt gondolom – persze nem tudhatom biztosan – hogy ha ültem volna sitten tíz évet, az tapasztalás lett volna és oké. De az, hogy ember állandóan szarul érezze magát, szerintem, azt rossz a tapasztalás kategóriába sorolni.

Nem azt mondom, hogy az ember érezze szarul magát…

És van, aki ezért kezd el drogozni, önpusztításból…

Lehet, én azt gondolom, ennél azért összetettebb a dolog. Nem arról szól, hogy szarul érzem magam, na, akkor elkezdem pusztítani magam, mert akkor öngyilkos lenne rögvest. Hogy ha csak ez volna a célja.

De, de, vannak kifejezetten öndestruktív emberek.

Oké elfogadom, csak azt mondom, ez ennél akkor is bonyolultabb.

Figyelj, a te függőséged, szenvedélybetegséged akkor mi? Én azt hittem, hogy csak az önpusztításra hajlamos emberek válnak függőkké.

Én azt mondom, ha valakinek nem okoz komolyabb problémát a függősége az életvitelében, vagy önmagának, sőt, jól érzi magát tőle, tegye bátran.

Nézz körül, hogy ki nem függő? Mondj egy embert, aki nem függő. Valamitől, sorozattól, internettől, cseteléstől, akármitől.

Egészen addig, amíg nem érzi magát rosszul, hanem ez neki jó, addig csinálja csak.

Csak átlépsz általában egy bizonyos pontot, ami után már az anyag meg a függőség önmaga visz magával, és akkor már hiába akarnál, sokkal nehezebben szabadulsz.

Figyelj, én ezt a cigarettával tudom elmondani. Nem mondom, hogy azért dohányzom, mert kurvára élvezem, hanem nyilvánvaló függőség. Két-három dobozzal szívok egy nap.

Most négy napig nem gyújtottam rá, elhatároztuk, hogy egy hétig semmit, miközben ment a mindennapi élet, a nyolc kávé, a napi két doboz cigi nélkül; irreális volt, elaludtam napközben. Ez egy játék, „absztinencia-utazás” volt, Tilos Rádiós műsor, és elutaztunk együtt, mint a Tilos Rádió közössége Absztinenciába, ami egy olyan ország, ahol az emberek nem használnak drogot, ahol se kávé, se tea, se cigi, se csokoládé. Drogmentes világ, mint olyan; próbáljuk ki, hogy jó-e – kurva szar.

Visszatérve: nekem nem szenvedélyem sem a kávé, sem a cigi, ilyen értelemben, inkább az apátia a helyes kifejezés. Arra, hogy miért szívok, nem tudnék válaszolni, arra tudnék válaszolni, hogy miért ne. Ha jön egy üzleti tárgyalás, akkor nem szívok, de ha délután négykor otthon ülök, és nincs több programom, vagy mondjuk hétvége van, akkor miért ne?

Még nagyivó sem vagyok, csak kulturált alkohol- és droghasználó.

A nikotinnal más… iszonyatosan nagy nikotinfogyasztó vagyok, öndestrukció, hogy ha így nézzük, mert azért kőkemény az a három doboz cigi, azért azt tudom, hogy árt, tudom, és érzem a tüdőmben, hogy rombol; nem tudom az okát, de nem is gondolom, hogy akarnám megfejteni, hogy mi az oka.

A cigit hagyjuk is, mert annál félóránként jön az elvonási tünet, hogy ver a víz, és nem gondolom, hogy az egy deformált személyiség deformált megnyilvánulása volna.

Miért a heroin viszont akkor az?

Nem, nem. De amikor direkt fájdalmat okozol magadnak, vagdosod magad…

Ilyet még nem is hallottam. Persze, hogy hallottam, de a közvetlen környezetemben nem tapasztaltam, nem láttam, nem tudom, mi az. Nem tudom, hogy mi zajlik egy emberben, aki ilyet tesz. Hozzáteszem, hogy nekem apám alkoholista volt, öngyilkos lett, anyám megpróbált öngyilkos lenni, amikor beteg volt, nagynéném szintén öngyilkos lett… Tehát ha ezt nézzük, akkor körül vagyok véve öndestrukcióval rendesen, de ezek mind olyanok, hogy mosolyogva nézem, hogy értem, hogy ez az ő választásuk. Én tudom, miért nem választom ezt, de nem ítélem el, hogy ők ezt választják.

Nagyon szélsőséges vagy?

Nagyon.



De akkor miért tűnik úgy számomra, hogy egyensúlyt, mértéket tudsz tartani még a függőségeid között is?

Nem tudom, miért tűnik így neked, mert nem gondolom, hogy mértéket tartanék bármiben. Mérték az, hogy két és fél doboz cigit szívok el egy nap? Mérték az, hogy nyolc kávét iszom? Nem mérték, én mértéktelen vagyok ilyen értelemben, nem ismerek határokat.

Viszont öndestrukcióra nem vagy hajlamos…

Körömrágásra azt mondják, dohányzásra azt mondják, de azt gondolom, mindennek megvan a másik oldala. Hogy mondjam, addig, amíg én az egyik oldalon ilyen vagyok, addig ennek van egy pozitív hozadéka, és ez az egyensúly. Egészében legyünk egy komplett egészek, és lehet, hogy én most erőszakkal elérem, hogy ne szívjak, és tök büszke lennék, de beköszönne valahol, valami. Ez az, amire mondom, hogy nem akarom megfejteni magam sem. Mert ahogy a világot sem, hogy miért vagyunk itt, mert azt gondolom, nem tudom. Én nem tudom magam kívülről látni, mert nyilván a saját gondolatom, a saját szocializációm, a saját környezetem, a saját barátaim, azok mind-mind befolyásol, irányítja a gondolataimat, én nyilván nem fogom tudni objektív, külön, plusz mi az az objektív?

Legjobb példa: húst hússal ettem világéletemben. Mint a jógiknál, egyik pillanatról a másikra  a megvilágosodás: megláttam azt, hogy a cicám üldöz egy éjszakai lepkét, amit ráadásul rühellek, mert attól undorodom, és megmentettem az éjszakai lepkét, hogy ne ölje meg. És akkor bejöttem, büszkén, hogy megmentettem egy életet, és éreztem, hogy ennyire álszent, undorító faszfej még én sem lehetek, hogy közben meg így nyomom magamba a hamburgert, ami egy marha élete, Indiában meg tisztelik a marhát. Én két kutyával élek, és Koreában megennék a kutyámat, mondjuk. És akkor végiggondoltam, hogy azért öljek meg egy állatot, mert nem adatott meg neki az a szerencse, hogy velem élhette le az életét, és ezért nem kötődöm hozzá… Az életet tisztelem, és mindegy, hogy milyen élet, minden nemű életet, a növényét éppúgy.

Hogy válasszam azt, hogy „jól vagyok”?

Ez nem választás kérdése, ezt mondom. Én egy dolgot választottam, és ez is évekbe telt: nem érdekel a múlt. Tapasztalatokat szűrjünk le, és tanuljunk belőle, de ne a múlton próbáljunk meg változtatni. Ne azon rágjuk magunkat, hogy hogyan lett volna jó, miért ezt tettem, miért azt, miért nem úgy, az hiba volt… Nem.

Azt gondolom, hogy az embernek – és ez az, amit nagyon sokan nem fognak fel –, nem csak magukra vonatkoztatva, hanem az egész társadalomra kell gondolniuk.

Ha mi, tízmillióan együtt, csak úgy, magunktól – nem azt nézve, hogy a többiek mit csinálnak – azt mondanánk például, hogy én mostantól nem csalok adót, hanem befizetem rendesen, egy pillanat alatt az egyik legvirágzóbb gazdaság lennénk valószínűleg.

Én azt vallom, hogy mindig, minden percben, nekem, csak magam miatt kell pozitívan döntenem, jól döntenem. Előremutatóan.

Belemehetnénk abba, hogy feltesszük ugyanazokat a kérdéseket – én ezt végiggondoltam magamban kellően beszívott állapotban nem egyszer –, amiket te hat évesen feltettél magadnak, hogy mi az élet értelme, miért vagyunk itt stb.? De nincs rá válasz, ne is keressük őket.

Ismered a kétdimenziós állatka történetét. Megy az állatka a síkban, ugye csak abban tud mozogni, nem is tudja elképzelni, hogy van egy harmadik; csak itt, a papírlapon mozog mondjuk, és elé raksz egy dobozt, így. És ő annyit tapasztal, hogy nem tud továbbmenni. Meg nem fogod neki magyarázni, hogy azért, mert itt még fölfelé is jön valami, nem lesz képes felfogni, mert nem abban a világban él.

Azt kell fölfogni, hogy amikor te része vagy valaminek, akkor nyilvánvalóan nem tudod kívülről látni az egészet. Hogy az emberiség miért van itt, azt egy ember hogy a kurva életbe látná? Volt, aki szerint Jézus megmondta, de nem nagyon hiszem el, mert akkor miért nem Mohammednek van igaza, vagy miért nem a taoistáknak, ugyanakkor azt gondolom, hogy azért, mert a Földön más helyre született valaki, attól még egy igazság van ilyen értelemben, ami az egész.

És ezen gondolkoztam el, hogy nyilván nem fogom megtudni a választ a kérdésre, hogy mi az élet értelme igazából, de azt az egyet kizártam, hogy nem fizikai lények vagyunk csak, tehát nem a fizikai evolúció az egyetlen; magyarul nem az erősebb kutya baszik, és ha pénz kell, akkor lelőhetek valakit.

Elhiszem, hogy egy jógi, amikor elérte a megvilágosodást, rájön, hogy miért vagyunk itt. Nem tudja elmondani, mert ő rájött arra, hogy van harmadik dimenzió, de ő kurvára nem tudja nekünk, kicsi, kétdimenziós állatkáknak elmagyarázni.

De ő kiszállt a szerepéből, nem töltötte be a feladatát, amiért egyébként együtt itt vagyunk, mert másra figyelt. Nem ez az én utam, itt vagyunk, most én hogy néznék ki jógiként?

Azt gondolom, ha nem fizikai lények vagyunk, és ezt kizártam, akkor itt van valami, ami megmagyarázhatatlan, az élet élésében pedig csak útmutatásokat keresek – ha valamit, akkor a vallásokat tudom becitálni, de melyiket? Bár minden vallás összessége valószínűleg megmondaná, miért vagyunk itt.Én annyit teszek, hogy mindenféle vallás nélkül a legbensőmből kiindulva, pozitívan, a lelkiismeretemnek megfelelően jól akarok dönteni, minden percben. És ez a lényege, minden perc és minden másodperc a lényeg.

Ezt tartom az életem céljának, értelmének és mindennek együtt, hogy minden egyes percben minden egyes döntésem meghozatalában jól döntsek.

És nem tudom neked átadni, hogy nekem mi a jó. Nyilván az, hogy az én legyek.

De ez nem azt jelenti, hogy nem alkalmazkodom a társadalomhoz, az nagyon félrevisz, alkalmazkodni kell a környezethez, cipőben járok és nadrágban, holott, lehet, hogy jobban érezném magam strandpapucsban és nem tudom, miben. Azt gondolom, figyelni kell egymásra. Tehát a környezetünket soha nem szabad negligálni; nem egoizmusról beszélek, hogy csak én, és csak magam, hanem pont az, hogy a világ részei vagyunk, próbáljunk meg úgy dönteni, hogy senkinek ne ártsunk, hiszen a világ, azok mi vagyunk. Ezt kellene felfogni. Azt gondolom, hogy ha most téged itt leszúrnálak, akkor azzal a világnak ártanék, tehát magamnak is, én ezért nem bántanék egy embert vagy egy állatot. Én azóta nem eszem húst, amióta rájöttem, hogy a ne ölj, nem csak azt jelenti, hogy konkrétan ne ölj, hanem partner se legyél benne.

Ezek szerint jól ismered önmagad, vagy hogyan tudsz önmagadhoz hiteles lenni?

Úgy hogy – hogy mondjam – zsigerből élek. Tényleg nem azon gondolkozom, hogy mi lesz a későbbiekben. Eleve intuitív vagyok, és azt gondolom, a tudásnak sokkal nagyobb szerepet rendelnek a mai világban, mint ami a helyénvaló lenne. Elfojtják az érzelmet vagy ezt az Egy-séget a tudás javára. Csak arról hallunk, hogy tanulj, illetve tudjál, hogy akkor vagy jó, ha a tudásodnak megfelelően helyezkedsz el, és abból pénzt teremtesz, és így ma már lassan pénzben mérik a tudást. Ha te jól végeztél, jól csinálod a dolgod, akkor jól fogsz keresni. Ez félrevisz megint, mert nem vagyok egyáltalán pénz-ellenes, tudás-ellenes, csak azért ezt az egészet én tágabb egységnek képzelem el. Tehát én nem feltétlenül a tudásom alapján döntök egyes szituációkban, hanem ugyanúgy benne van az érzelem, benne van a megérzés, benne van az intuíció.

Ismerjük meg magunkat, de ez egy véget nem érő folyamat, folyton változom magam is.

Nem kell az önismeret, hogy kívánni akarjak, mert nincsenek vágyaim, hogy mi történjen most. Fizikai dolgokat tudnék mondani, hogy de jó lenne egy kényelmes cipő, de ez nevetséges, lépjünk is túl rajta. Jól érzem magam a bőrömben, jön, majd ha jönnie kell, aminek kell.

Van nagyon sok problémám, és az a vicces, hogy ha egyesével néznénk, akkor mindenben találnék egy olyan dolgot, amin változtatnék. Ha egészében nézem viszont, akkor teljesen elégedett vagyok a dolgokkal. Én most vagyok lent, csak mondom. Két évvel ezelőtt bizonyos szempontból sokkal jobb volt, és mégis, nem éreztem jobban magam esténként.

Vannak hullámvölgyek, de belül, ugyanaz az egyensúly van. Bár, gyerekkoromban sem voltam kiegyensúlyozott és most sem vagyok az. De mégis, belülről meg picit igen. Nem hiszem, hogy valaha gondban lettem volna magammal, hozzáteszem, akár lett volna rá okom sokszor.

Akkor te ilyen egészséges lelkűnek születtél, vagy nem tudom.

Nem, nem, nincs ilyen, én azt mondom, hogy minden percben szeressük a világot, és az abban a pillanatban szeretni fog minket. A helyzetemet szeressem, és rögtön szerethető lesz a helyzetem, mert tényleg, megnézem azt, hogy ennek van pozitívuma, ennek van negatívuma, de ezek kioltják egymást, és itt vagyunk, és élünk, és kurva jó. És nem félek attól, hogy meghalok majd, mert miért félnék attól, hát hány emberrel történt már meg ez előttem.

Amikor mélypont volt, amikor anyám meghalt, meg az ügy, egy szakítás, munkahelyváltás stb. az három hónapig tartott aktívan lent, és további három hónapig lábadozás-szerűen, de végül felálltam, elmosolyodtam a világra, hogy na jó bazdmeg, itt vagyok, visszajöttem, hello, és akkor kezdtem a Kendermagot egyébként.

Még lent, otthon egyedül sajnáltam magam, hogy jaj mi lesz velem, vége a világnak, és végül leesett – és ez demagóg faszságnak tűnhet – hogy most éppen hány gyermek éhezik Afrikában. Most, ebben a pillanatban sokkal többen szenvednek nálad ezerszer inkább, és sokkal inkább joggal.

Én sem azt gondolom, hogy rakd le a saját keresztedet, vidd szépen magaddal, de meríts erőt abból, hogy mások is viszik a sajátjukat. Hogy ez az, amiért itt vagyunk a Földön, és erre mondom azt, hogy nem értek azzal egyet, hogy valaki szabad elhatározásából legyen öngyilkos. Nem gondol a többiekre, önző nagyon. Szabadságában áll, de nem tartom pozitív döntésnek.

Van valami feladatunk, nem csak fizikai lények vagyunk, ezt mondtam; nem nekem van csak feladatom, hanem nekem és a körülöttem lévőknek. Ha ezzel egyetértünk, akkor én azzal, ha bármi mást csinálok, mint ami a feladatunkhoz társul – amiről annyit tudunk, hogy jól kell dönteni, ami a többieknek is megfelel, hogy előre vigyük a világot, és közösségben kell gondolkodni –, akkor, az öngyilkossággal kiveszek egyet abban a pillanatban a közösségből.

A világ összes vallásai közül nincs egy se, amelyik ne mondaná, hogy ne ölj. Nincs egy se, amelyik azt mondaná, hogy ártsál a másiknak. Az öngyilkosság nem kibaszás, sem magaddal, sem másokkal, hanem lustaság. Például azt gondolom, hogy az emberek lustaságból esznek húst. Csak lustaság. Egyszerűbb volt, mint összegyűjteni a bogyókat. Nem néznek a probléma mögé. Az öngyilkossággal nem megoldani akarom a problémát, hanem kiszállni belőle.

De van olyan, hogy annyira rossz, hogy nem látsz más kiutat.

Nem, akkor az a probléma, és akkora a probléma, hogy nem látod a megoldását.