|
|
| könyvjelző - 2006 szeptember |
 |
A
Sárkányos Lány
Először álnév mögé
rejtőzve, Buzai Borbálaként mesélte el, hogyan kezdett
szinte kislányként inni, majd drogozni, s milyen
kínlódások árán sikerült leszoknia. Most már tudhatjuk:
Koncz Orsolyának hívják, és ma sem boldog. Vagy inkább
néha igen, de a legtöbbször nem. A legtöbbször úgy
szenved, hogy nem tudja igazából, mi baja. Könnyedén
mondjuk az ilyen emberre: depressziós. Ami persze
igazából alig több mint egy szó: éppolyan abszurd, mint
a létezés akkor, amikor minden értelmetlennek tűnik.
A megoldás egyszerű: szedjen Prozacot!
És szed.
Kicsit használ is, de nem sokáig...
A világ nem
változik meg tőle: így sem képes tartós párkapcsolatot
kialakítani, nem képes egy munkahelyen sokáig
megmaradni, s ami a legfőbb: sehogy sem találja a
megnyugtató választ arra a kérdésre: mi végre van itt a
földön? Lehet, hogy borderline személyiség? Vagy csak
túlérzékeny? Csak éppen nem képes "normális (felnőtt)
emberré" válni, azaz "beolvadni" a világba?
Hátborzongatóan őszinte könyv, de ez önmagában nem
volna elég. Koncz Orsolya, miközben leírja a
"depresszió" legsötétebb bugyraiba való leereszkedésének
élményeit, képes önmagát kívülről is látni - elemzi az
állapotát, olvas (például Sylvia Platht és Elizabeth
Wurtzelt), reflektál az olvasmányaira, újra és újra
megpróbálkozik a nagy ő felkutatásával, színesen - néhol
humorral, máskor keserűen vagy dühösen - mesél
párkapcsolati örömeiről és kudarcairól, egyszóval
iszonyatos erővel próbál kimászni a gödörből.
Írni
is ezért ír. És mert tudja: sokan, nagyon sokan
hasonlítanak hozzá... Hátha nekik (is) segít, ha
elolvassák a könyvét.
N. M.
Koncz
Orsolya: Hullámvasút - A Sárkányos lány lent és
lejjebb
Kb. 360 oldal, 1800 Ft, Európa
Könyvkiadó
Várható megjelenés: 2006.
szeptember
Koncz
Orsolya
Hullámvasút - A Sárkányos Lány lent és
lejjebb
(Részlet)
2003.
július 17.
Huszonhét éves vagyok.
Kezdek
jobban lenni, hat a Prozac vagy a torna vagy az
egyedüllét vagy mindez együtt. Ahogy közeledett a május
vége, előre féltem, hogy az iszonyatosan nagy meló, a
kilenc hónapos projekt után milyen űr marad majd bennem.
Floridából való hazaköltözésem után Gyurival,
nevelőapámmal egy jótékonysági gálaestet szerveztünk,
ami országos rendezvénysorozattá nőtte ki magát. A
Millenáris hatalmas csarnokában volt a több ezer fős
gálaest: iszonyatos apparátus, kivetítők, hang-, fény-
és színpadtechnika, neves fellépők. De ezenfelül egy
jótékonysági festményárverést is rendeztem, amelynek a
kiállítása a Gerbeaud épületében volt, neves filmrendező
megnyitóbeszédével, az árverés maga pedig a Le Méridien
hotelben. Az utolsó hetekben iszonyúan feltuningolt
állapotban pörögtem. És egyszer csak vége lett, úgy,
hogy közben gondolkodni sem volt időm. Pár napos
elvonulásra, pihenésre, magamba fordulásra lett volna
szükségem utána. Elég lett volna pár nap. De képtelen
voltam erre, egyszerűen csak pörögtem tovább a tengelyem
körül. Barátokkal találkoztam, akiket igen elhanyagoltam
az utolsó hónapokban, és buliztam. Ittam. Nem
gondolkodtam. Intéztem azokat a dolgokat, amik a
rendezvény után még hátravoltak, de erőtlenül, ugyanis
május huszonnegyedikével bennem teljesen vége lett az
egész azt megelőző időszaknak. Egyszerűen lezárult,
eltemettem, anélkül hogy átgondoltam volna, hogy egy
gondolatot is vesztegettem volna rá. Jöttek az újabb
ötleteim, a forgatás, újabb aukció szervezése,
festményekkel bizniszelés, a maszkjaim stb. Aztán ezek
közül egyik sem jött be azonnal, hirtelen minden
lelassult. Nem maradt semmi. Nem lett semmi dolgom, és
nem lett bevételem. Felkeltem reggel, de nem volt kedvem
felkelni. Lehetett tudni, hogy semmi sem fog történni
aznap. A barátaim kevesebbet értek rá, mint én. Amikor
ráértek, ittam. Megjött Laci Kanadából, nálam volt három
napot, amit többnyire a kocsmában töltöttünk. Ez az ivás
már nem a régi alkoholizálás volt, de gyorsan
odavezetett volna, és a lelkiállapotom ijesztően
hasonlítani kezdett a régire. Sok ember között voltam,
de valahogy annál inkább egyedül éreztem magam. Teljesen
elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Rájöttem, hogy
össze kell szednem magam, meg kell nyugodnom, egyedül
kell lennem, pihennem kell, sportolnom kell, átgondolni
a dolgokat. De egyszerűen nem sikerült. Kapálóztam, hogy
ne kelljen nagyon-nagyon mélyre zuhannom, mielőtt kifelé
indulhatnék a gödörből. De nem sikerült. Egyre rosszabb
lett. Február óta minden reggel leírtam a céljaimat, de
most abbahagytam, mert minden sor egyszerűen a képembe
ordította, hogy mennyire a leírtak ellenkezője az igaz,
és így csak csalódtam, és újra csalódtam magamban.
Próbáltam tornázni vagy futni, de nem ment. Egyszerűen
nem tudtam rászánni magam. Elkezdtem, de a sikertelenség
miatt abbahagytam. Egyik bevált módszerem sem segített
kijönni a gödörből. Darab szarnál is szarabbnak éreztem
magam. Hogy feldobódjak, elolvastam a Végállomás
gyermekeit és az Egy rém ronda vörös barakk Amerikábant,
mindkettő drogosokról szól, aztán nekiálltam a neten
szintén depressziós történeteket olvasni. Megint
megijedtem, hogy ugyanolyan vagyok, mint a híres esetek,
Sylvia Plath vagy Elisabeth Wurtzel, vagy az összes
többi, akinek a történetét olvastam. Hogy nincs semmi
identitásom, csak egy betegség, ami ugyanaz, mint
másoknál. Persze nem mentem sehová, lemondtam minden
programot, elbújtam. Egész nap csak kínlódtam, és vártam
valamire. Hogy vége legyen az egésznek.
A házunk
előtt egy tér van, házakat csak messze látok, de mégis,
amikor a teraszomon ültem, úgy éreztem, mintha ketrecbe
lennék zárva. Iszonyú indulat volt bennem. Percenként
felugrottam volna, és belevertem volna a fejemet a falba
vagy a padlón loccsantottam volna szét. Aztán megkértem
az egyik exemet, hogy írjon fel nekem Prozacot. Bementem
hozzá szerda reggel a klinikára. Kérdezgetett volna, mi
újság velem, de engem nem érdekelt semmi, egyedül az,
hogy megkaphassam a gyógyszert, ami talán segíteni fog.
Amikor azt kérdezte, hogy alakul az új életem,
elfordultam, mert majdnem elsírtam magam, amiért ilyen
otrombán emlékeztet a sikertelenségemre. Úgyhogy
többnyire kínos csendben voltunk. Bár nem helyeselte, de
felírt két dobozzal. A gyógyszer igazából amolyan lelki
mankónak kellett, de persze a biológiában is bíztam,
abban, hogy új erőre kap tőle a szerotonin-anyagcserém.
Mindenesetre azon a héten már háromszor tornáztam is, és
pár nap múlva kicsit jobb kedvem lett. Aztán megint
iszonyatosan összezuhantam. Egyik nap csak úgy elkezdtek
ömleni a könnyeim, és órákig abba sem maradt.
Taknyom-nyálam egybefolyt, és egyszer csak arra a
felismerésre jutottam, hogy egyáltalán nincs értelme
élni, nem akarok élni.
(...)
Szar ügy, hogy
minimum egy tízezer fős rendezvényt kell szerveznem
ahhoz, hogy azt érezzem, érek valamit. Valaki azt mondta
egyszer: Tudom, fiam, hogy nagy dolgokra vagy képes, de
az élet csupa kis dolgokból áll.
(...)
A mostani
héten megint túl vagyok három tornán, és igen, végre jól
vagyok. A torna iszonyúan hatékony, nézegetem az új
izmaimat, és újból szépnek látom magam. Bizonyos
időszakaimban sikerül elérnem egy olyan belső
egyensúlyt, amit csak úgy tudok megfogalmazni, hogy
olyankor a középpontomban vagyok. Amint valami nagy
munka vagy változás fenyeget, megrémülök, hogy
kimozdulok onnan, és nagyon nehéz lesz visszatérni. A
hazajövetelemkor persze kimozdultam, és aztán jött az
észvesztő kilenc hónapos munka, miközben végig éreztem,
hogy ennek meglesz még a böjtje. Most ismét megtaláltam
a középpontom, de elkeserítő, hogy ez újra és újra ilyen
nehéz. Két kerek hónapomba telt csak a gödörből
kimászni, és persze le kellett mennem a legeslegmélyére.
Az utóbbi napokban, ahogy egyre inkább ráhangolódtam a
természetre, magamra, Istenre, már éreztem, hogy itt
valami új van születőben. Érzem, hogy egy nehéz és
fájdalmas tisztulási folyamat kellős közepén vagyok.
Hiszem, hogy ebből megszületik majd valami új, egy
magasabb tudatosság.
Az írás is örömet okoz, bár
néha meg nagyon nehéz, és megfájdul közben a hasam.
(...)
Ezt találtam a gödröm mélyén, és egyáltalán
nem segített az önmagam elfogadásában:
"A borderline
személyiségzavar valószínűleg a korai gyermekkorban
gyökerezik: valamilyen súlyos veszteség, a
szülőfigurával való mélységesen instabil kapcsolat,
gyerekkori trauma, bántalmazás vagy nélkülözés
okozhatja. A borderline diagnózist kapó betegek több
mint felét súlyosan bántalmazták vagy szexuálisan
kihasználták gyerekkorában. A zavar a népesség mintegy
két-három százalékára jellemző, tehát a leggyakoribb
személyiségzavarnak tekinthető. Ha önnek borderline
személyiségzavara van, akkor ön folyamatosan hadakozik
az elhagyás valóságos vagy képzelt veszélye által
kiváltott pánik ellen. A viselkedése tehát impulzív,
nehezen kiszámítható, hangulata ingadozik, s emberi
kapcsolatai rendkívül viharosak és intenzívek."
Laci
elmondhatná, hányszor sikálta utánam a véres szőnyeget a
három év alatt, míg együtt voltunk. Mindegy, most jól
vagyok, Prozac-ország szép új világában. Persze most
nincs kivel borderlánykodnom, mert nem vagyok
párkapcsolatban. Lacinak, amikor itt volt, felolvastam
ezt a szöveget. Az ágyon feküdt, csendben hallgatta,
amikor kérdőn ránéztem, csak szomorúan bólintott, aztán
mondta, hogy menjek oda hozzá. Odamentem egy üveg
borral, teljesen elkenődve, mert valahol azért azt
reméltem, hogy hátha megint csak beképzeltem magamnak
valamit. Aztán nekiálltam ezerrel inni és ezerrel sírni.
Őszintén el voltam keseredve, hogy hiába küzdök, ez van.
ő pedig őszintén vigasztalt, hogy szerinte én
rosszabbnak látom magam, mint amilyen vagyok. Azt
mondta, hogy életében nem látott még egy ilyen embert,
aki ennyire küzdene azért, hogy jobb legyen. Másnap,
amikor kivittem a repülőtérre, azért elpoénkodtunk a
személyiségzavaraimon. Szerinte nem vagyok beteg, csak
kicsit komplikált.
|
|
|
<<<
vissza
|
| | |
